Donald Trump elküldte helyettesét a müncheni biztonsági konferenciára, hogy a miheztartás végett tudassa európai vazallusaival az amerikai külpolitika új irányelveit. Kétségtelenül energikus felszólalásában J. D. Vance többek között a szólásszabadság drasztikus európai korlátozása ellen is szót emel, valósággal sokkolva a konferencia résztvevőit és a kommentátorokat egyaránt.
Sok rosszat el lehet mondani Amerikáról és én a magam részéről nem szoktam fukarkodni a neki címzett bírálatban, de azt be kell ismerni, hogy a demokrácia legalapvetőbb elméleti vívmányának számító szólásszabadság tekintetében – az utóbbi időben (főleg a woke-izmus farvizén) ott is zajló szűkítések ellenére – változatlanul Európa előtt áll. Kétségtelenül Amerika is inkább oligarchikus áldemokrácia, mint az európai parlamentáris demokráciák, sőt még inkább, de legalább – többé-kevésbé – szabadon lehet ágálni ellene, nem úgy, mint a mi földrészünkön.
Mi, európaiak, arra szavazhatunk, akire csak akarunk, kivéve olyan pártot, amelyet a demokraták a demokrácia ellenségének nyilvánítanak és ezen az alapon betiltanak, ahogyan számtalan „szélsőséges”, vagyis nacionalista pártot és szervezetet betiltottak Nyugat-Európában, és például az AfD fölött is állandóan ott lebeg a betiltás fenyegetésének Damoklész kardja. (Vance ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy demokráciában „nincs helye tűzfalaknak”, vagyis politikai bojkottnak.) Szavazhatunk a (nép)szavazásokon, ha a válasz az, amit a demokraták hallani akarnak, máskülönben addig szavaztatják újra és újra a népet, amíg a szerintük helyes válasz születik. Szabadon lehet tüntetni olyan célokért, amelyek tetszenek a demokratáknak, máskülönben a demokratikus rendőrséggel kilövetik a szemünket, ahogyan 2006-ban Magyarországon vagy a sárgamellényes lázadás idején Franciaországban. Bármikor kimehetünk az utcára, hacsak a demokraták nem döntenek másként egészségügyi vészhelyzet ürügyén. Jogunk van nem beoltatni magunkat kísérleti stádiumban lévő anyagokkal, ha vállaljuk makacskodásunk következményeit (utazási és közlekedési korlátozások, kitiltás nyilvános helyekről, foglalkoztatási tilalom stb.). Jogunk van azt írni, amit csak akarunk, és történelmi kutatásokat folytatni, kivéve, ha az, amit írunk, nem tetszik a demokratáknak, és ha a második világháború egy speciális részletkérdését kutatjuk, mert akkor „gyűlölet-bűncselekmény” elkövetésével megvádolhatnak, annak minden jogkövetkezményével. Jogunk van kritizálni bárkit, kivételezett, tehát kritizálhatatlan etnikai és nemi kisebbségeket, amiket szeretnünk kell ugyancsak jogkövetkezmények (elbocsátás, pénzbírság, börtön) terhe mellett.
Bármennyire is abszurdnak tűnik, a gondolat megregulázására és uniformizálására szolgáló emberi késztetés egy az ember társadalomba szerveződésével. A dolog abszurditását éppen az adja, hogy az emberi fejlődés legfontosabb minőségi lépésének számító társadalomszervezés megléptével az ember azonnal elkezdi az emberré válás lényegi attribútumának számító gondolkodás szabadságának korlátozását is. Társadalomba szerveződve tehát mentálisan kasztrálja önmagát. Paradox helyzet, hogy az emberi lét lehető legteljesebb kibontakoztatásához elvileg ideális terepnek tartott társadalom valóban a lehető legkevésbé alkalmas a szabadgondolkodás kibontakoztatására. Szabályai, normái, az általa alkalmazott pszichés és fizikai kontroll révén inkább a szabadgondolkodás gátja és tagadása. Nem véletlen, hogy a legnagyobb filozófusok, vagyis a legszabadabban gondolkodók (mert a legnagyobb filozófusok értelemszerűen mindig azok, akik egy adott korszakban képesek voltak a legszabadabb gondolkodásra) szinte kivétel nélkül önkéntes vagy kényszerű számkivetettségben, a közösségi lét margóján, gyakran „illegalitásban” vagy éppen a börtönben fogalmazták meg a legjellemzőbb – csak éppen a „felvilágosult” eszméiket. (Érdekes, hogy a szabadgondolkodással szemben az emberiség krónikus fáziskésésben leledzik: a jelenkor csaknem mindig obskurantista, az utókor csaknem mindig „felvilágosult”, és alkalmanként hálás.)
A szabadgondolkodás aktuális korlátozó eszköze, a politikai korrektség a politikai szabadgondolkodás entrópiáját képviseli, és mint ilyen pontosan nem is határozható meg, mert nincs valódi tartalma. Csak kvázidefiníció adható róla. Alapposztulátuma az, hogy „mindennek ugyanannyi az értéke”, ily módon tehát keresztényi irgalmasság, követelődző szocializmus, ökonomista marxizmus és az énfölötti morállal szembeni freudista lázadás keveréke. Ha a kommunizmus összeomlását egy atomrobbanáshoz hasonlítjuk, akkor a politikai korrektség a radioaktív szennyeződés közé tartozik. Tipikusan manicheus fogalmakban lát(tat)ja a történelmet és a társadalmat: minthogy önmagát tartja a „jó” magának, mindaz, ami vele szemben áll, értelemszerűen csak „rossz” lehet. Ezáltal lényegében összekeveri a jót és a rosszat azzal az ürüggyel, hogy minden választás dolga. Véleménye szerint a jó netovábbja mások választásában és választásuk tolerálásában keresendő, feltéve, hogy mások választása politikailag korrekt, a rossz netovábbja viszont azoknak az etnikai, történelmi, társadalmi, erkölcsi vagy nemi tényeknek a tiszteletében található, amelyek megelőzik a választást.
A politikai korrektség nem más, mint átcímkézett és újrahasznosított kommunista propaganda. A kommunista propaganda célja nem a meggyőzés vagy az informálás volt, hanem a megalázás; következésképpen minél kevesebb felelt meg a valóságnak, annál megalázóbb volt. Ha az embereket arra kötelezik, hogy hallgassanak, amikor a legdurvább hazugságokkal traktálják őket, sőt inkább, amikor arra kényszerítik őket, hogy ők maguk is ismételjék ezeket a hazugságokat, akkor egyszer s mindenkorra elveszítik a tisztességüket. A legdurvább hazugságok ismétlésével ők maguk is cinkosokká válnak, így erodálva, sőt elpusztítva az általános ellenállási képességet. Egy mentálisan kasztrált hazugokból álló társadalmat könnyű kontrollálni. A politikai korrektség ugyanazt a célt szolgálja: az ember pszichológiai börtönbe zárása.
A politikai korrektség a kritikai szellem és a kollektív (társadalmi, nemzeti, vallási vagy etnikai) identitás dekadenciájából született, és lényegében gyökértelen intellokraták gyakorolják, de mivel ragályos, mások is megfertőződhetnek vele anélkül, hogy tudatára ébrednének fertőzöttségüknek. Mint minden betegség, a politikai korrektség is nemzetközi. Noha egyes amerikai egyetemek voltak a fertőzés gócai – J. D. Vance tehát némi önkritikát is gyakorolhatott volna –, gyorsan elterjedt az egész világon. Az általa megfertőzött személyt leginkább arról lehet felismerni, hogy a toleranciát folyamatosan prédikálja, de nem gyakorolja. Óvakodni kell tehát a gondolkodás és a beszéd egységesítését célzó társadalmi mimetizmustól. A „gondolatfertőzés” fő hordozója a politikailag korrekt nyelvezet, fő terjesztője pedig a modernitás korában túlzott befolyást szerzett média. A politikai korrektség előkészíti a terepet a különböző dezinformációs műveletek, végső soron pedig a globalizmus számára. „Természetes gyógymódként” az általa erőltetett terminológia és a terminológia által hordozott ideológia egy elvetése szolgál. Az öngyógyításhoz persze bátorság kell. Intellektuális téren.
GI
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Kiemelt kép forrása: Johannes Simon / Getty Images
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
