Barcsa-Turner Gábor még a nyomtatott Magyar Jelenben kezdett el publikálni 2006-ban „Egy harcos gondolatai” című rovatában. Azóta ezen rovat a DuoGladii folyóirat hasábjain folytatódik, de a jelenleg futó, Gazdag István által kirobbantott szellemi vita újabb fejezeteként visszatér a Magyar Jelenre. A HVIM vezetőjének írását változtatások nélkül közöljük.
Messziről indítom a Gazdag István írása nyomán kirobbant vitához való csatlakozást, de reményeim szerint a végére mindenkinek világossá válik, hogy mit is jelent a cím, illetve hogy jelen vitánkon felülemelkedve, milyen általános megállapításokat tudunk tenni a témában. Arról van szó ugyanis, hogy formafeletti hozzáállásunknak teret adva, bemutassuk, hogy az egész jobboldal számára milyen gondolatiságot tartunk adekvátnak. Az általam képviselt Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) 2001 óta létezik, és ha nem ez lenne a középpontban, akkor biztos vagyok benne, hogy már eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, mint megannyi mozgalom és egyéb szervezet.
Rendszeresen kapjuk meg kritikai észrevételként, hogy egymásnak látszólagosan ellentmondásos dolgokat igenelünk. Egyszerre ápoljuk a betyárkultuszt és a birodalmiságot, fogadjuk el a Római Birodalmat és a kereszténységet, sőt, éltetjük Attila Hun Birodalmát, Szent István és Szent László országával együttesen. Nem értéknélküliségről van szó, vagy arról, hogy ne látnánk egyik, vagy másik forma visszásságát, hanem arról, hogy mi mindegyikben meglátjuk azt az aspektust, amelyiket jelenkorunkra vonatkoztatva is érvényesnek tartunk.
Minőségekben és értékekben gondolkozunk, nem merev formákban. A formák is fontosak természetesen, mert kell egy egzakt keretrendszer, de ezen keretrendszer mindig legyen aktuális és a jelenre szabott! A múltból formákat nem, de értékeket kell átörökíteni! Ezen értékeket aztán a jelenkorban öntjük újabb formákba.
A betyárok jelentik számunkra a nomádság visszfényét, a magyarság szabadságszeretetét. A Birodalmiság a rendet, a fegyelmet, az erőt. Attila a sztyeppei civilizáció törzsszövetségét. Szent István az államalapítást, Szent László a hős lovagkultuszt, Horthy Miklós a megmaradást és a revíziót. A Kitörés hősei a heroizmust. Mindegyik korban – formától függetlenül – megtaláljuk a magyarság azon minőségét, amit át lehet és át is kell örökíteni a jelenbe. Ha máshogyan nem, akkor önmagunkban tételezve, saját magunkban megvalósítva.
Rendkívül károsnak tartjuk, amikor egy-egy ideológia képviselői történelmi vitákat és vallási hitvitákat folytatnak le, ezeken pedig vérig sértődve leszalámizzák az úgynevezett „nemzeti radikális oldalt”. Hamis törésvonalak mentén zajlik a vita, ha annak a jelenre vonatkoztatva már nincs relevanciája, vagy ha konkrét megvalósulásokon, esetlegességeken megy a szőrözés. Tehát az akkori tér- és időszabta feltételek problémáira adott válaszokról szólnak. Példaként említem a nemzetiszocializmusnak azon aspektusát, amely a munkásosztály helyzetével foglalkozik, a hungarizmusból azt, amelyik a nemzetmegtartó parasztságról beszél. Ezek mára értelmezhetetlen kategóriák, és ha találunk is hasonlókat, akkor kijelenthetjük, hogy itt és most teljesen más problémákról kellene beszélnünk. Mondhatni érvénytelen a kérdés is. Kicsit így érzem a Római Birodalom kontra kereszténység vitánál is a helyzetet, mely ettől függetlenül kétségkívül érdekes.
Ismeretelméleti kérdésnek tekinthető, hogy a formai különbözőségek hangsúlyozása vajon nem azt jelenti-e, hogy a saját formát foggal-körömmel képviselő, a többi megvalósulást zsigerből elutasító nem képes az esszenciát meglátni a saját formája mögött sem? Én mindig elképedek azon, hogy egyes vallások képviselői milyen gyűlölettel képesek szidni a többi vallást úgy önmagában, miközben egyértelműen megtalálhatóak közös szellemi igazságok és alapvetések (princípiumok). A Teremtésről és az alászállásról, a Létről, az emberről, a férfi-női kapcsolatokról és csupa olyan „apróságok” esetén beszélhetünk közös alapokról, amelyek nemhogy nem üres filozófiai témák, hanem a mindennapi életünkben megtalálható kérdések. A vallások örökítik át számunkra a nagybetűs Tradíciót. Mindegyik külön-külön tekint rá ugyanarra a valóságra, bár lehet, máshonnan. Ugyanazon hegyre való felvezető utat jelentik: természetesen más-más módszerrel, és formailag máshogy megragadva, így látszólagosan lehetnek óriási különbözőségek is természetesen, és bizonyos síkon ezek kibékíthetetlennek tűnők is, de semmiképpen sem egymás ellenségei. Mondanom sem kell talán, hogy a vallások közötti ellentét, illetve az összes vallás elvetése kiknek és milyen erőknek kedvez.
Nem mindenkinek van „igazsága”, és pláne nem arról, hogy mindenkinek igaza van, hanem arról van szó, hogy igazságtartalmakat el kell választani attól, ami hazugság. Pontosabban azt kell igenelnünk elvi síkon, ami az adott korban érték volt, és azt kell átörökítenünk – formailag akár a korhoz igazítva –, ami a jelen korban is releváns erővel bír, ami esszenciálisan képviselhető, ami szellemi utunk részévé tehető, ami megélhető és bennünk formáló erővé tehető. A „műkedvelés” elvetendő ezen a síkon: számtalan olyan, állítólagos „szellemi törekvőt” ismerünk, akiknek az a hobbijuk, hogy minden Julius Evola könyvet (lehetőleg a legdrágább kiadásban) beszerezzenek, minden René Guénon-kötet és folyóirat összes száma a polcon legyen. Lehet, olvassák is ezeket, de szempontjaik pusztán filológiaiak és esztétikaiak, azonban a saját életükre alapvetően nem tartják érvényesnek ezeket a tanításokat, sőt, aki az ezekből felismert erőket próbálná elsajátítani és azokat valósággá tenni, árulóvá kiáltják ki, mondván, hogy ezek csak lerontják a Tanítást. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy ezen kérdéskör több vetületével foglalkozunk a DuoGladii hasábjain is, illetve ezen folyóiratunkon túl, a hozzáköthető podcast-beszélgetésekben is, például Horváth Róbert mutat rá arra, hogy a Nyugattal ellentétben mi nemcsak elméleti síkon, hanem az akcionalitás síkján is foglalkozunk a tradicionalitással. De a tábortűz körül is erről beszélgetünk. A hagyományőrzés ugyanis szerintünk a szellemi hagyományok őrzése és megvalósítása.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Magyar Jelen hasábjain kirobbant, igen inspiráló vita sem új keletű: a kereszténység kontra Római Birodalom („pogányság”) látszólagos törésvonala már régóta jelen van. Üdvözölendő, hogy a jelenleg folyó vita ilyen magas, mintegy akadémiai szinten zajlik. Ez akkor is egyedülálló, ha ez a műfaj mára már kikopott a sajtóból, és egyébként lehet, csak pár tucatnyian követik nyomon. Tisztázóan hat a különböző szögekből történő rávilágítás.
De az is igaz, hogy mind kívülről rátekintve, mind belülről csak és kizárólag önmagához hasonlítható egy vallás, annak eredeti, tradicionális voltához, nem pedig más valláshoz. Eleve érdekes felvetés, hogy egy vallást kritika tárgyává tegyünk, hiszen ez nem egy egzaktan, számokkal mérhető terület. Hitéleti kérdésekben vitatkozni kvázi értelmetlen. Természetesen szempontokat fel lehet vetni, de teljes mértékben elutasítani egyik vagy másik vallást, nem túl bölcs. Azt persze ki lehet mondani, hogy bizonyos vallások vagy az adott vallás egyes irányvonalai melyik embertípusnak valóak, vagy hogy mit is képviselnek, melyik rassz sajátja inkább, és hogy melyek a személyes vetületei. Arra is joga van bárkinek, hogy megállapítsa a saját viszonyulását az adott valláshoz. Egy népnek is joga van hozzá, hogy meghatározza, alapvetően mely valláshoz tartozik és mit utasít el önmaga számára. De ezek az elutasítások sem jelentik azt, hogy az adott vallás úgy általánosságban érvénytelen volna. (Itt természetesen a tradicionális világvallásokra kell gondolnunk, nem a gombamód szaporodó szektákra.)
Fundamentális törésvonal nem a kereszténység és a pogány-ókori világ között húzódik, hanem a tradíció és antitradíció erői között. A tradíció és a modernitás között, amely modernitás alatt természetesen nem a technikai fejlődést értjük, azaz senki sem akarja kidobni az autót, mobiltelefont az ablakon – sajnos. Ugyanis azon is el lehet gondolkozni, hogy boldogabb kort hozott-e el nekünk a digitális függés, a rohanó világot megvalósító infrastrukturális fejlődés? Ezen kérdés körbejárása szétfeszítené jelen írásunk kereteit, mégis fontos idekötni a témát, mert nem attól lesz valami igenelhető, mert „fejlett”, és ami nem „fejlett” (technológiailag), az már rossz és elvetendő.
Amit Kristóf Lilla leír, hogy a keresztény középkor emberét az üdvözülés igénye hatotta át, és ez kisugárzott az egész életére, így az országokra is, az mindenképpen rámutat arra, hogy a szellemi törekvés (keresztényi terminológussal „üdvözülés”) általános megléte fontos „minőségi mutatója” az adott társadalomnak. Viszont a Római Birodalom vezéreit sem úgy általában csak a becsvágy, a hírnév, a hatalmi ösztön hajtotta volna: ezek a hollywoodi filmek narratívái. Amennyiben találkozunk ilyennel, az valóban elvetendő. Minden birodalom addig áll fent és addig működőképes, amíg a saját szellemi tartalma (vallása, erkölcse stb.) virulens módon ható. Amennyiben hanyatlás indul meg, akkor a birodalom gyengül, majd szétesik. Felvethető az is, hogy a Kristóf Lilla által felvázolt kép a Római Birodalomról, annak utolsó korszakaira volt igaz.
Én magam úgy látom (ami több, mint egy magánvélemény), hogy a Római Birodalom sok értékét maga a Római Katolikus Anyaszentegyház örökítette át a rítusokban és strukturális szinten. Ami szoláris, ami fényteli a római katolicizmusban, az a Római Birodalomból öröklődött, illetve érdekes házasságot kötött a sztyeppei népek örökségével is, és ezen frigy legékesebben ragyogó drágaköve pont az említett Apostoli Magyar Királyság, amely kellően volt katolikus (egyetemes), pont annyira római, amennyire egy birodalomnak kell lennie (mert minőségében én annak tekintem az eredeti országunkat), és annyira keresztény, amennyire a rítus és a vallási struktúra ezt megkívánta.
Ami pedig negatívuma lehet a kereszténységnek, mint az egyenlősdi, az önfeladás, a birkatudat, az pedig rabszolgai eredetből fakad, amit a középkorban sikerült háttérbe szorítani, hogy aztán ezt szabadkőműves közreműködéssel napjainkig hatóan a zsidóság újra felerősítse. Ebből következik, hogy mi a kereszténység legfénytelibb korszakának a középkort tekintjük, a mai formáját pedig nem tartjuk sokra – függetlenül az esszenciális igazságoktól. Természetesen, mai napig fellelhetőek a tradicionális közösségek, amik továbbviszik a valódi hagyományt.
A magyar nemzeti radikalizmus másik rákfenéjét a formalizmuson kívül a monomániás őrületekben látom. Amikor egyes részterületeket abszolutizálnak annak képviselői, és őrült módon próbálják másokra is ráerőltetni azt. Biztosan mindenkinek vannak olyan élményei, amikor arról győzködik, hogy addig ő nem magyar, míg nincs a személyiében rovással aláírva a neve, vagy addig nem kezdhetünk bele semmibe, ameddig nincsen egy őstörténeti kérdés tisztázva. Az sem (volt) ritka, hogy igen extrém módon a Szent Korona-tanból vezessék le egyesek a népfelség elvét, majd ezt fetisizálandó próbálták egyeduralkodó nézetté tenni az egész közösségben. Ezen esetek figyelmeztetésül szolgáljanak a jelenre nézve: egyes (túlzó) nézeteket és részleteket ne akarjunk egyeduralkodóvá tenni. A jelen vitához ez úgy kapcsolódik, hogy egyik, vagy másik álláspont sem törekedhet a kizárólagosságra.
A szellemi pezsgésben lévő vitánál nem árt tisztázni, hogy almát ne hasonlítsunk össze körtével. El kell kerülnünk, hogy akár a kereszténységünk, vagy a Római Birodalom iránti tiszteletünk, vagy akár egyik, vagy másik identitásunk semlegesítse a többi identitásunkat. Például a vallási identitásunk nem ütheti ki a nemzeti öntudatunkat, vagy a rassztudatunkat. A Római Birodalom megítélésének kérdése véleményem szerint komplexebb, mint pusztán vallási kérdés, és a kereszténység történelmi küldetése sem pusztán egy dimenziós téma, illetve, amennyiben vallási aspektusokat emelünk ki, úgy azokat nem érvényes más területekre vonatkoztatni. Nyilvánvalóan nem lehet ezeket szétválasztani minden esetben, de én nem érzem összeegyeztethetetlennek a kereszténységet akár a magyarság „pogány” eredetével, vagy a Római Birodalommal. Ahogy kezdtem a gondolatmenetemet: a formai különbözőségek ellenére mindegyik területen meg kell találnunk az örök értékeket.
Barcsa-Turner Gábor
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Ledőlhetnek-e az igazság kapui? – reflexiók a Gazdag-esszé nyomán kibontakozó vitához
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
