Vannak korszakok, amelyek alatt évtizedekig nem történik semmi jelentős, hogy aztán pár nap leforgása alatt a történelem teljes menete megváltozzon. Ezek a pillanatok olyanok, mintha egy eddig elzárt szellem szabadulna ki palackjából, mintha mindenkiből egyszerre törne elő valamilyen ismeretlen erő.
Március 15-e is ilyen lehetett. Egészen biztos vagyok benne, hogy az a pár fiatal aznap még nem tudta, egy nap leforgása alatt mennyi mindent visznek véghez. Hogy egy nap alatt kis asztaltársaságuk, baráti körük estére a teljes főváros bajtársi szövetségévé alakul át. Pedig visszanézve minden a helyén volt már jó előre. A szívekbe zárt nagyszerű eszmék, a nemzeti önrendelkezésről szőtt több száz éves álom. Persze egymásról ezt nem tudhatták.
Hogy ki-ki milyen mértékben, miként és hogyan vágyta az átalakulást az természetesen különbözött, de az aktuális cél: a „mit tegyünk” kérdése, ott és aznap az idők jeleit ösztönösen felismerők számára tiszta és világos volt. Jaj azoknak, akik nem értik az idők jeleit, akik akkor állítanák meg a történelem fogaskerekeit, mikor azok maximális fokozatra kapcsoltak, akik akkor gondolják meg magukat, hogy lehet ők mégsem szállnának fel, amikor éppen indul a vonat.
Fiatalok, Márciusi Ifjak. Annyi tetterő és akarat. Hogy ilyen fiatalon önmaguknál nagyobb célokért éljenek… Lenyűgöző. És jaj, ha egymásra találna megannyi ilyen fiatal ma is. Pedig vannak, magányosan, árván. Nagyra törő terveik által önmaguk köré vont rabrácsaik között sínylődnek nap mint nap, tudván, ez a világ nem otthona a nagy ideáknak. De akkor is, akkor egyedül, a meg nem értettség magányában, de szabadon élni azért, amit annyian lehurrognak. Nem a jövőbeni szép vagyonért, a csodás karrierért, a nyugodt életért dolgozni, de szenvedni hőn szeretett nemzetünkért. Mert szenvedés ez, mikor látjuk, hogy a sajátunk sem érti, mikor azt mondják, ez már túlhaladott. Túl lehet hát haladni a valóságot?
Pedig csak ez számít, mert csak ez tudja felsorakoztatni a nemzetet a nagy cél szolgálatában, mert az állam nem arra van, hogy a gazdaságot vagy XY köröket szolgáljon. Nem is önmagáért létezik, mint egy saját célját önmagában kereső haszontalan gépezet, hanem hogy egy egész nemzet akarata legyen, hogy rajta keresztül végbevigyük azt, ami őseink feladata is volt, és betölthessük a magyarság ezeréves szerepét itt a Kárpát-medencében.
Mert minden kor annyit ér, amennyire hű ehhez a küldetéshez, mert számunkra ezt a feladatot rendelték el a kezdetektől, mert bármikor letértünk a nekünk kijelölt útról, érezni lehetett, rossz az irány. Most is ez az érzés tolong bennem. Egymás torkát marja a magyarság, miközben már rég nem a belső lövészárokharcokkal kellene vívódnunk, de egységes nemzetbe kovácsolódva hajtómotorja kellene legyünk nemcsak a Kárpát-medence, de Európa egészének megújulásában. Boldogok a lelki szegények, akiket nem rágnak belülről sorskérdéseink.
De így is, belülről rágva, maroknyi bajtárs magányában osztozva, még így is inkább választom a szenvedést egy életen át, minthogy egy percig is megfeledkezzek arról, miért akarok élni. Magyarországért, a hazámért akarok élni, érte kívánom mindennap mozgásba lendíteni akaratomat, és azzal a gondolattal akarok feküdni minden este, hogy ma ezt és ezt tettem nemzetem felemelkedéséért.
Irigykedve nézek rátok Márciusi Ifjak. Nektek megadatott, hogy a történelem nagy panteonjában elfoglaljátok a tetteitekért kijáró helyet, hogy ennyi idő után is rátok emlékezzenek, hogy ünnepeljük a bátorságotokat és hazaszereteteket. Megérdemlitek, de akkor is irigy leszek. Irigy leszek mindaddig, míg saját generációm nem visz végbe ugyanolyan, ha nem nagyobb hőstetteket mint ti. Remélem, megértitek.
A történelem fintora, hogy alakítói a cselekvés nagy pillanatában nincsenek tisztában azzal, hogy ez és ez a tettük végül hová vezet. Csak mi, akik kellő távolságból szemlélhetjük a múltat láthatunk tisztán. Mégis akkor mi engedi ki a szellemet a palackból? Mi készteti az embereket arra, hogy ott és akkor cselekedjenek, felismerjék, hogy elérkezett a nagy tettek ideje? Ez a láthatatlan érzés, ez az érzékelhetetlen nyomás, ez súgja annak aki megneszeli, most jött el a történelemalakítás órája, most jött el a te időd. Most jutott el a világ oda, hogy már semmi sem maradhat úgy, ahogy eddig volt. Mintha már üzenne, de csak keveseknek. Mindenesetre mi járjunk nyitott füllel és szemmel.
Dicső nemzetem. Miért érzem, miért vágyom azt, hogy amint 1849-ben nálad hunyt ki utoljára a szabadság lángja, úgy most itt gyúljon ki fénye elsőként, hogy bevilágítsa majd egész Európát. Miért érzem, miért akarom, hogy így legyen?
Dér Dániel
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
